Tisztelt Dr. Györkös nagykövet úr, tisztelt Kobuß asszony, tisztelt Szücs egyesületi elnök úr, kedves egyesületi tagok!
Nagy örömömre szolgál, hogy ma itt lehetek Önökkel ennek az emléktáblának a felavatásán, és Chemnitz város nevében néhány szót szólhatok Önökhöz!
50 évvel ezelőtt költöztek be a magyarok ebbe a házba. Az elmúlt 50 évben sok minden történt:
Amikor az elsők közülük 1967 őszén ideérkeztek, ez az új környezet biztosan elég idegennek és talán egy kicsit furcsának tűnt számukra. Más szokások, más éghajlat és egy nyelv, amelyet a külföldiek biztosan nehezen értenek. Az ételek is talán kissé íztelenek voltak a magyar ízléshez képest. És a kevés német bor… nos, hát…
Az akkori NDK vezetése számára Önök elsősorban munkaerőként jelentek meg, akiknek feladata az volt, hogy pótolják a számos ipari szakmában tapasztalható szakemberhiányt. Mindegyiküknek azonban ezt csak egy bizonyos ideig kellett volna tennie. A Magyar Népköztársaság és a Német Demokratikus Köztársaság közötti munkaerő-megállapodás ugyanis általában csak hároméves tartózkodást írt elő. Az NDK részéről sem kívánatos, sem tervezett nem volt az állandó integráció.
Különösen az első években ez azonban nagy problémákat okozott a városnak: a fiatal szerződéses munkavállalók elszállásolásáért a befogadó vállalkozások és a „helyi szervek” voltak együttesen felelősek. A barakkokat azonban nem lehetett szállásként használni, és az új bentlakásos iskolák építésére sem volt elég idő, sem megfelelő építési kapacitás. Így csak a hagyományos lakóövezetekben való elszállásolás maradt.
Ezért nem volt meglepő, hogy érkezésüket nem mindenki üdvözölte. Például „800 fiatal magyar állampolgár koncentrált jelenléte az Arthur-Strobel-Straße lakónegyedben” sok német lakosnál nagy elégedetlenséget váltott ki.
Késő este motorosok hajtottak be a lakóházak közé, egészen a bejárati ajtóig, és hangszórókat állítottak fel a balkonokra, hogy hangosítsák a teret, amint az a Karl-Marx-Stadt városi tanács 1969 májusában készült jegyzetéből kiderül.
A népőrség néhány tagja, akik számbeli fölényben voltak a magyarokkal szemben, a német lakosok bosszúságára csak ritkán tudtak rendet és nyugalmat teremteni. Éppen ellenkezőleg: gyakran egyszerűen kinevették a rendfenntartó erőket. Legalábbis ezt lehet kiolvasni az említett jegyzetből.
A hatóságok szerint itt, a Bernsbachplatzon található kollégiumban is voltak problémák. A városi közigazgatás belügyi osztályának 1968 februárjában készült jelentése a következőket írja erről:
„A fiatalok, főként lányok, továbbra is a Bernsbachplatz magasépület közelében lógnak. A rendőrség fokozott ellenőrzési intézkedései és járőrözése révén biztosítani kell a Bernsbachplatz magasépület környékének biztonságát.”
Hogy ezek a lányok valóban veszélyt jelentettek-e a közbiztonságra, vagy egyszerűen csak a fiatal magyarok bájának estek áldozatul, ma már nem lehet egyértelműen megállapítani. Az egyik munkatársam egyszer azt mondta, hogy a fiatal magyarok „igazi cukorfalatok” voltak, ami talán elfogadható magyarázatot ad a felhőkarcoló körüli élénk forgalomra.
Akárhogy is legyen, ma ezek a problémák már szó szerint történelem!
Mert azok a jövevények, akik akkoriban voltak, számunkra nemcsak becsült kollégákká, hanem mindenekelőtt jó barátokká váltak.
1967-től kezdve sokan érkeztek városunkba és régiónkba, akik itt találtak otthonra, megtanulták a német nyelvet és családot alapítottak.
Ez biztosan nem volt mindig könnyű. És mégis úgy döntött, hogy itt, nálunk találja meg új, második otthonát.
Ez Chemnitz számára, csakúgy mint a régió számos más településének, nagy nyereség! Városunkban jelenleg körülbelül 17 000 ember él 134 országból, ami a teljes lakosság közel 7 %-át teszi ki.
A magyarok mintegy 800 lakossal Chemnitz egyik legnagyobb csoportját alkotják. És ezek korántsem csak volt szerződéses munkavállalók, hiszen közülük sokan az EU-n belüli szabad mozgás hatálybalépésével érkeztek városunkba. Az, hogy Chemnitz éppen a magyarok számára vonzó lakóhelynek számít, az Önök egyesületi munkájának is köszönhető. Hiszen itt honfitársaik olyan partnereket találnak, akik tanácsokkal és tettekkel állnak mellettük, ugyanazt a nyelvet beszélik, ugyanazt a kultúrát ápolják.
És egy olyan egyesületet találnak, amely sokszínű kulturális rendezvényeivel városunk egyik legaktívabb nemzetiségi egyesülete. Ennek legjobb példája az emlékplakett felállítása, amelynek avatására ma itt összegyűltünk.
Szép ötletnek tartom, hogy ezzel a táblával emlékezzünk az első magyar szerződéses munkások 50 évvel ezelőtti érkezésére és sikeres integrációjára városunkban.
A fiatalabb chemnitzi lakosok közül alig van olyan, aki tudná, milyen szoros kapcsolatban áll ez az épület a városunkban élő magyarok történelmével. Ezért is olyan fontos, hogy életben tartsuk az ezzel kapcsolatos tudatosságot. Nem csak magunk miatt, hanem elsősorban a következő generációk miatt.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Egy magyar közmondás szerint:
„Magyarországon kívül nincs élet, ha van élet, az nem ilyen.“
„Außerhalb von Ungarn gibt es kein Leben; und wenn, dann ist es nicht dasselbe.“
E kissé pesszimista alapállás ellenére Önök azt a feladatot tűzték ki maguk elé, hogy a városunkban és a régióban élő magyarok életét a lehető legszebbé tegyék azzal, hogy Magyarországon kívül is ápolják nyelvüket, hagyományaikat és kultúrájukat.
Eközben nem csak egymás között maradnak. Aktívan bevonják más származású embereket kínálataikba, és ezzel hozzájárulnak a különböző nemzetiségek közötti megértéshez.
Ezért Chemnitz város nevében szeretnék Önöknek szívből köszönetet mondani, és egyúttal további sok sikert kívánni értékes munkájukhoz!
Vielen Dank – Köszönöm szépen
